Az idő

Az ablaknak zümmögve csapódott neki újra meg újra egy kékszínű dongó. Nem tudta nem észrevenni. A padja épp az ablak mellett volt, közvetlenül a tanár padja előtt. Egyik pillanatban a dongót leste a következőben pedig a

tábla mellett lévő faliórát.

Nem tetszett neki ez az óra. Már becsengetés óta követi a nagymutató mozgását, de az

szófogadatlanul csigalassúsággal vánszorog. Közben a dongó komoly kopogtatásba kezdett

mellette az ablakon.

Gondolatban elnevezte őt Dongó Daninak.

– Dongó Dani bezzeg gyorsan kopogtat az ablakon – gondolta puffaszkodva. Péntek délután

volt és utolsó óra. Már kint látta magát a focipályán, de mindhiába, az óra csak nem akart

gyorsulni.

– Áron! – hallotta a nevét.

– Tessék? – szólt miközben próbált úgy tenni mintha a faliórán és Dongó Danin kívül tudná,

mi van az osztályban.

– Tudod a megoldást? – kérdezte az osztályfőnöke.

– Persze, Dongó Dani kb. 10x ütközött az ablaknak miközben az óra nagymutatója csak kettőt

ütött – volt a száján a válasz, de még idejében meggondolta.

– 123 – jött a válasz a mögötte lévő padból.

De ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Gondolatban azon mélázott, hogy miért is telik

ilyen lassan az idő, hogy lehet, hogy mindig örökkévalóságnak érzi az utolsó órát?

– Ha fel tudnám gyorsítani a faliórán a nagymutatót, akkor biztosan gyorsabban

kicsengetnének. Hogy lehetne felgyorsítani? – törte a fejét miközben teletömte iskolatáskáját a

könyveivel. Hazafelé is egész úton csak ezen törte a fejét. Észre sem vette, hogy

hozzászegődött útitársul egy aprólábú, kócos szőrű kiskutya. Csendben bandukolt a

nyomában.

De mikor a park mellé ért akkor eléje ugrott, és mint aki beszélni akar hármat vakkantott

miközben pajkos kutya szemekkel lesett rá.

– Hát te meg kutyuska, honnan kerültél ide? – kérdezte elcsodálkozva.

– Vau, Vau, – válaszolta. És elszaladt a parkban álló szobor irányába.

– Várj, ne fuss el! – kiáltotta utána.

A kiskutya megállt, majd csalogatólag megint hármat vakkantott és újból elindult.

– Mit szeretnél mutatni kutyuska? – futott utána Áron.

A kutya eltűnt a parkban díszelgő szobor mögött.

– Nahát hová lettél? – kereste, de sehol nem látta. Egy ideig még tanácstalanul álldogált, várta

hátha előkerül a kutyus. Végül elunta és hazament.

– Anya képzeld elkísért engem egy kiskutya az iskolából – rontott be az ajtón.

– Szia. Tényleg? - kérdezte Anyukája, miközben egy üdvözlő puszit nyomott a homlokára.

– Igen és meg akart mutatni nekem valamit a parkban, mert hármat vakkantott, előreszaladt,

de végül a szobor mögött teljesen eltűnt – mondta komoran.

– Majd később megkeresheted, ha szeretnéd. Lehet, megkerül – biztatta Anyukája. De a

később az másnap lett mivel olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy észre sem vette. Sosem

értette, hogy lehet, hogy egyszer szinte eltűnnek, máskor pedig éveknek tűnnek a percek.

Egyszer csak azt vette észre, hogy az ágyban van. Szokás szerint a késő is korán volt az ágyba

fekvéshez. Ilyenkor furcsamód erőt vett rajta mindenféle fura érzet, viszketett mindene, túl

melege lett és még pókokat is látott mindenhonnan közelíteni. – Na, ilyenkor jönne jól az az

időgyorsító! – jutott eszébe.

Egyszer rájött, hogyha kérdez valamit vagy kér valamit, akkor előbb-utóbb válasz érkezik

valahonnan vagy elérkezik hozzá, amit kért. Úgyhogy jó lesz ezt most is kipróbálni! -

gondolta hirtelen. 

– Szóval szeretnék egy időgyorsítót vagy szeretném megtudni, hol juthatok

hozzá! – óhajtotta majd álomra is csukódtak szemei. Álmában megint alva járt és reggelre

kikötött szülei ágyában.

Iskolába menet láss csodát már várta a kanyar mögött a tegnapi kiskutya.

– Szia, kutyuska hát te? Csak nem rám vársz? – simogatta meg a buksiját a kutyusnak.

– De tegnap óta leslek – szólalt meg vékony, kedves  hangon a kisbozontos.

Áron ijedtében hanyatt esett és ott kapálózott, mint egy teknősbéka az iskolatáskája tetején. A

kiskutya igyekezett neki segítőkezet, jobban mondva segítőmancsot adni és elkezdte

felráncigálni a földről. Eltelt pár perc mire Áron magához tért és szólni tudott.

– Te beszélsz? – kérdezte erőt véve magán.

– Persze hogy! Minden kutyus beszél, csak ti nem értetek meg bennünket!

– De akkor én most miért értelek? – értetlenkedett Áron.

– Mert volt tegnap este egy kívánságod. Emlékszel? – kérdezte a kutyuska.

– Igen volt, de nem egy beszélő kutya! Egy időgyorsítót kértem. Hogy végre átugorhassam a

szlovák órát vagy az éjszakát.

– És azt hitted az csak úgy lepottyan neked az égből? Engem küldtek, hogy segítsek

megtalálni neked az idő titkát. Egyébként Kócos vagyok. De most már szaladj a suliba, mert

elkésel. Itt foglak várni és mutatok egy titkot neked, ha végeztél az iskolában. - ígérte Kócos.

– Rendben! – azzal tényleg sietősre fogta Áron a lépteit.

– Egy jó tanács! Ne lesd az órát! – kiáltotta utána a kiskutya.

– Igyekszem – szólt vissza a válla fölött Áron.

De bizony nehezen betartható ígéretet tett! A szeme meg-meg akadt az órán, főként, mivel

alig várta, hogy megtudja a titkot.

Mikor kicsengettek az utolsó óráról, szó nélkül csapot-papot hátrahagyva rohant egészen a

megbeszélt találkahelyig. Már messziről látta, hogy ott ül hűségesen a kis kócos szőrű.

– Itt vagyok – kiabálta lihegve Áron mikor odaért.

– Gyere utánam – szólt hozzá komolyan. Aztán megindult a parkba, a szobor irányába.

Áron lihegve követte nehéz iskolatáskájával a hátán. Mikor Euridiké szobrához értek, akkor

Kócos megállt.

– Ha benyúlsz a könyöke alatt lévő résbe, akkor találsz ott egy kis kart – szólt Kócos.

De mire Áron kérdezhetett volna, már el is tűnt a kutyus. Egy darabig tanácstalanul álldogált,

végül tüzetesebben szemügyre vette a szobrot különösen, az összefont karját, aminek a

könyöke mögött talált egy rést ahová pont befért a keze. Kitapogatta a kallantyút majd

óvatosan meghúzta. Ugyanebben a pillanatban megnyílt alatta a föld és egy csúszdán találta

magát. Első megrökönyödése után elfogta az örömérzet, mert úgy futott és olyan hosszan a

feneke alatt a csúszda, mint még soha. Hangosan felkacagott örömében. Óriási kanyar után

fokozatosan lassulni kezdett a sebessége, majd egyszer csak puha párnára huppant.

Feltápászkodott majd körülnézett. Egy lakájos kis szobában találta magát. A falakra virágzó

fák voltak festve, a mennyezetről a napocska mosolygott rá, a falak mentén lévő padokból

pedig sok kíváncsi szempár lesett rá.

Volt ott mókus, hörcsög, macska és még sokan mások. Kócos lépett elő.

– Na, milyen volt a csúszás? – érdeklődött.

– Fantasztikus. Lehet máshová is csúszni?

– Persze, de arról majd legközelebb. Most az időgyorsítót illetve időlassítót szeretted volna,

igaz?

– Igen. Megkaphatom? – türelmetlenkedett Áron.

– Persze már nálad is van! – felelte csalafintán Kócos.

– Már hogy lenne nálam? Becsempészted a zsebembe? – kérdezte Áron, a zsebeit tapogatva.

– Nem. A titok az, hogy te magad vagy az időgyorsító, de még az időlassító is, sőt az

időmegállító is! – mondta mosolyogva.

– Az hogy lehet? Nem értem – szontyolodott el Áron.

– Észrevetted már, hogy amikor valami olyan történik, amit nem szeretnél, vagy amit nem

akarsz, akkor az idő alig vánszorog?

– Persze, hisz ez a fő problémám. Ilyenkor szeretném felgyorsítani a perceket! – kiáltott fel

lelkesen.

– És azt észrevetted-e, hogy, ha valami neked tetsző dologban veszel részt, akkor egy

szempillantás alatt elszalad az idő? – folytatta Kócos.

– Igen! – értett vele egyet.

– Szerinted ez mitől van?

– Nem tudom... – hajtotta le fejét.

– Attól, ahogy te érzel, az örömöddel, a lelkesedéseddel felgyorsítod az időt. Önfeledten

beleveszel a pillanatba, a játék örömébe. Te szabályozod, csak nem tudsz róla –  magyarázta a

kutyus.

– De hogy lassíthatom le ilyenkor?

– Sehogy! Nincs miért lelassítani, tudom, sokáig szeretnéd csinálni azt, aminek örülsz, de épp

attól érzed olyan rövidnek, hogy örömed leled benne. 

– Kár – szomorodott el Áron.

– Akkor a vánszorgó perceket sem tudom felgyorsítani? – kérdezte óvatosan.

– Az a jó hír, hogy igen!

– Hogyan? – kiáltott fel örömmel.

– Mikor szoktad a legvánszorgósabbnak tartani az időt?

– Hát, szlovák órán, mert azt nem szeretem! – felelte.

– Látod, magadtól is felismerted, hogy azért, mert nem szereted. Na, szóval ilyenkor az a titok,

hogy keressél benne valamit, ami tetszik, ami kicsit szórakoztat. Van olyan?

– Nem hiszem – ingatta fejét Áron.

– Dehogysenem, gondolkozz! Valami mindig akad, ami tetszik! – biztatta Kócos.

– Hát az tetszik, ha sikerül valamit jól megcsinálnom, például, ha tudok mondatot alkotni. Az

tetszik! – örvendett meg felfedezésének Áron.

– Na, látod! Ilyenkor állj meg egy pillanatra és jusson eszedbe, hogy ebből az örömből még

többet kérsz, még több ilyet szeretnél tapasztalni! Ha pedig valami szórakoztató dolog

történik az órán, akkor abból is kérj még többet!

Meglátod, eleinte csak arasznyival fog gyorsulni az idő, de aztán ez egyre jobb lesz! –

biztatta.

– És ha épp nagyon vicceset mond valaki, abból is kérjek többet? Akkor aztán mindig

nevethetünk! – csillant fel a szeme.

– Hát, ha másképp nem tudsz időt gyorsítani – kacsintott cinkosul a mostanra már baráttá lett

kutyus.

– Akkor én sokat szeretnék nevetni! Nem is akarok tanulni – döntötte el Áron.

- Attól, hogy sokat szeretnél nevetni, még tanulhatsz! Nevetve is lehet tanulni. Keresd meg

mindig mindenben azt, ami tetszik, de adok egy varázskövet, ami emlékeztet erre majd téged,

ha megfeledkeznél erről, akkor felizzik. Most pedig szaladj haza, mert a percek itt bizony

begyorsultak és nem biztos, hogy a szüleidnek is ilyen gyorsan telik. Kezd el gyakorolni, amit

most elmondtam, aztán majd elmeséled! Tudni fogom mikor lesz szükséged rám – búcsúzott.

– Még szerettem volna a pókokról valamit... – sietett mondani Áron.

– Arról majd legközelebb Mókus Marci mesél neked – válaszolta Kócos miközben ráterelte

Áront a csúszda mellett megbúvó felvonóra.

A következő pillanatban már a szobor előtt találta magát. Egy darabig téblábolt ott, kereste a

szobor karja alatt megbúvó hézagot, de sehol nem találta.

– Kár, még annyi kérdésem lett volna, nem kérdeztem az elvesztegetett percekről sem –  jutott

eszébe.

– Ne feledd, kérdezz, kérj és meglesz a válasz hamarosan! – visszhangzott búcsúzóul

valahonnan a szobor mélyéről.

Írta : Király Denisa

 Az írás a szerző a kizárólagos tulajdonát képezi. Engedély nélküli másolása, bármilyen módon történő felhasználása, vagy sajtótermék általi közlése a szerzői jog megsértésének minősül, amit a törvény büntet.

Szörnyike megfigyelése

Eckhart Tolle- Fájdalomtest megfigyelésének hatására  íródott varázsmese.
"A fájdalomtest a legtöbb emberben benne élő, félig önrendelkező energiaforma; érzelemből álló entitás. Megvan a maga primitív értelme, amely egy ravasz állatéhoz hasonló, és intelligenciája elsődlegesen a saját életben maradására irányul. Mint minden életformának, időről időre neki is kell "táplálkoznia" - új energiához jutnia -, és az "étel", amire önmaga újratöltéséhez szüksége van: olyan energia, amelyik összefér a sajátjával. Más szóval: olyan energia, ami az övéhez hasonló frekvencián rezeg."

 Szörnyike megfigyelése

És láss csodát mindig kevesebbet tombolt! Kitartó volt. Most már pikk-pakk megírta leckéit. Ami eddig órákba tellett most megvolt pár perc alatt. Nem haragudott magára akkor sem, ha nem sikerült megzabolázni a rakoncántlan Szörnyecskét. Hálás volt, hogy felfedezte a trükköt, mert igy most már alkalmazhatta.

Felnőtt mese

      Csak egy mese 

    A mesélő helyet foglalt és nekifogott meséjének.Tudta nem sokan fogják igazából hallani, mert ezt most nem ezzel a földi fülekkel kell hallgatni.

  Hol volt hol nem volt egy királyság.Nem volt gazdag királyság ,de azért eléldegéltek benne az emberek.Egészen addig míg egyszer be nem tolakodott az országba egy furcsa beazonosítatlan szerzet.

Furán nézett ki, legfurább a lila feje volt. Nem lett volna túl nagy gond körülötte, ha nem kezdték volna rémisztgetni vele az országban élő embereket. Addig rémisztgették őket, mígnem a félelemtől, az aggódástól egyre több lett a beteg. Az ország királya miután kellően megrémült mindenki úgy döntött megmenti félős népét a lila fejű beazonosítatlan lénytől. Ehhez kellett a királyságban találni pár jószívű, jószándékú embert aki segít a tervében.A terv az volt, hogy be kell kenni mindenki fejét egy kék festékkel, mert a kék festéktől félni fog a fura lila lény és így mind megmenekülnek. Ám akadtak olyan emberek akik ettől valami titkos, érthetetlen módon tartózkodni szerettek volna. De a király menteni akarta mindenáron népét, így kihirdette akinek nem lehet bekenni a fejét kék festékkel az nem ehet a királyságban megtermett élelemből és nem mehet senki közelébe, sőt a gyermekeiket nem láthatják el az ország orvosai. Így sokan a gyermekek féltése és az éhezéstől való félelem miatt elmentek és hagyták megjelölni a fejüket.Kedves, jószívű emberek hajtották végre ezt a műveletet. Segíteni szerettek volna a szerintük tudatlan, furcsán, eltérően gondolkozó embereken. Arany tallérokat kaptak azért, hogy megjelöljék azokat az embereket is akiket, ha nem fenyeget büntetéssel a király  nem mennek fejet megjelöltetni. Megkapta a jelet mindenki, mehettek Isten hírével. Az emberek akik akaratuk ellenére rákényszerültek a műveletre lelkükben megerőszakolva, megtörve hagyták el a helységet míg a festegetők boldogok voltak, hogy elérték amit akartak  és ők lettek a megmentők nem sejtve mit okoznak ezzel másoknak. A királyságban azóta nyugalom van. Minden hónapban új szint festenek az emberek fejére. A lila rémisztő lény eltűnt. Egység lett, mindenki egyformán gondolkozott , élt vagy halt. A választás lehetősége nem létezett többé, egy szín uralkodott mindenki homlokán. Mi lett az uralkodóval és segítőivel? Ők nem tudták, hogy 1x minden körbeér, ha nem ebben a világban akkor majd egy másikban.

          A mesélő frusztrált volt, viszont tudta minden történet belőle származik. Még a gonosz meséknek is ő az alkotója. Így ebben megnyugodva további mesék írásába fogott.

              Vörösbegy

Egyszer egy kisfiú egyik napról a másikra egy új világra ébredt. Este mikor lefeküdt még minden rendben volt. Szülei egy mese után elköszöntek tőle, betakarták a pihe-puha türkiz színű takarójával, majd eloltották a villanyt.

Semmi különösre nem emlékezett az éjszakából.

Reggel magától ébredt. Kinyitotta szemét, de valahogy nem bírt tisztulni a kép előtte. Minden olyan színtelennek látszott.

Hiába dörzsölte meg már másodjára a szemét nem változtak a látottak. Csak a szürke szín volt mindenhol.

- Anya! Anya hol vagytok ? !- kiabálta miután körbejárta a házat és nem talált senkit sehol.

Egy órát keresgélt, bóklászott a házban. De mindhiába. Kétségbeesésében úgy döntött felöltözik és kimegy az udvarra, hátha ott talál valakit.

A szintelen világ az udvaron is folytatódott.

Sírni kezdett miután nem talált senkit. Majd elindult az erdőn át vezető úton a Nagyanyjáékhoz. Még visszanézett, de nem látta a házat. A ház helyén egy rom volt.

- Nem mehetek többé vissza ! - csordult le az arcán egy könnycsepp.

Lassan, szomorúan lehajtott fejjel bandukolt.

Szūrkeség mindenhol. A fák, az ég, minden szürke és élet sehol. Eltűntek a színek vagy csak a látásommal van baj? Eltűnt mindenki és csak én magam vagyok a világon ?- töprengett a szürke színű erdőben haladva.

Nyomasztó volt, annyira nyomasztó, mintha 100 tonnás súly nyomta volna a hátát. A sétálgatás közben mégis felderengett neki valami az éjszakából.

Azt álmodta valami betegség ütötte fel a fejét a világban. Egy olyan betegség ahol az emberek rosszak lettek egymással, ahol mindenki mindenkinek ellensége lett és mindenhol káosz uralkodott. Majd egyszeriben eltűntek az emberek. Az álmában köddé váltak.

- Lehethogy nem is vagyok ébren? Lehet ez is az álom folytatása- nyugtatta magát könnyeit törölgetve. És ekkor lenézett a lábaira. Piros csizmái voltak. Nem szerette mikor kapta őket, szerinte a piros az lányos szin, de most úgy megörült, hogy piros.

- Ha a látásommal lenne a baj akkor nem lenne színes a csizmám !- vonta le a következtetést ujjongva.

Innentől kezdve ahányszor eluralkodni készült rajta a kétségbeesés ránézett a szürke úton lépdeső piros csizmás lábaira. És hitte minden rendben lesz. A piros csizmától hittel felvértezve folytatta útját a nyomasztó már-már rettegtetően rettenetes erdőn keresztül. Füleit hegyezte hátha felfedezi az élet jeleit, de a léptei hangján kívül sehol egy madárhang, sehol egy nesz. Kihalt volt minden. A nap sötét szürke fénycsíkokkal terítette be a halványszürke égboltot.

Piros kiscsizmái vitték előbbre. Megállt. Valamit hallott. Mintha egy madár hangja érkezett volna a messzi távolból. Gyorsabbra fogta lépteit. Egyre hangosabb lett a csiripelésre emlékeztető hang.

Most már szinte futott. Letért a megszokott ösvényről is csak rátaláljon a hang forrására. Mély árkokon, bokrokon tört át. El is botlott, leverte tèrdeit. Az ágak összekarmolták szürke sártól maszatos arcát. Egyre közelebb hallotta madárcsicsergést. Megállt megint és figyelt.

Ekkor egy kis madár leszállt nem messze tőle egy szemmagasságban lévő ágra.

- Vörösbegy! -sikkantott fel boldogan. Ismerte a madarakat, Nagyapja megtanította felismerni nemcsak külalakjukról, hanem madárdalukról is.

Nem mozdult nehogy elriassza. A kis szürke madár gyönyörű téglaszinű begyét megmozdítva énekelni kezdett

.- Csirr,csrii,pszzii,csirr ! - dalolta szembe nézve vele.

Neki pedig megtelt a szíve a reménnyel, a reménnyel, hogy vár rá a csoda, vár rá egy hely ahol minden szines, vibráló és kedves lesz.

Ahol szeretettel megsímogatja a fejèt a Nagyanyja, ahol a Nagyapja vállon veregeti, ahol melegség száll majd a szívére.

Úgy érezte okkal hitt, mert most, hogy elé szállt a kis hírnök feltámadt benne a remény. Bizakodón követte a kis vörösbegyűt aki ágról-ágra szállva mutatta az utat neki. Nem a megszokott út volt, nem voltak jelzőtáblák, nem volt semmi ami azt mutatta volna helyes az irány. Csak a madár, ő és a reményteli hit a szívében.

- Csrr,pszi,csrr- cifrázta a madárka ahányszor leszállt egy ágra.

Nehéz kaptatón vezette őt, ropogott a hó a piros csizmái alatt. Belelépett egy gödörbe, térdig süppedt a hóban, vizes lett a zoknija is. Kikászálódott és egyszerre a következő lépésénél fehérré változott a szürke hó a lába alatt. Felnézett a földről a most magas égen szálló vörösbegyre!

A kis vörösbegy megállt röptében a magasban várva hogy kövesse őt.

- Gyere !- szólalt meg egyszercsak érthető nyelven.

- Te beszêlsz?- kiáltotta fel az égre neki.

- Igen beszélek! Tudtam, hogy neked most erre van szükséged!- válaszolta embernyelven a kismadár.

- Jupi, beszélő madárka !- sikoltott fel örömmel .

- Honnan tudtad, hogy ezzel örömet okozol nekem? - kérdezte most már komolyabb hangon a kisfiú.

- Ő mindig tudja mire van szükséged! Azt is mikor a könnyekre és azt is mikor az örömre. Futárokat küld, hogy meglegyen az amire szükséged van. Most engem küldött! - válaszolta a kis vörösbegy szárnycsapkodva.

- De nekem nem volt szükségem egy kis madárra, legalábbis nem jutott ez az eszembe!

- Sokszor nem is tudjátok mire van szükségetek vagy mást szeretnétek, mint amit épen kaptok, de ő aki benned is él tudja mi az ami most kell.

- Igazad lehet, mert nagyon örülök, hogy most itt vagy! De ezt a rémületes világot nem akarom. Nincsenek itt a szüleim, nincsenek itt a nagyszüleim, nincsenek színek. Nincs senki rajtad, és magamon kívül- replikázott a kisfiú.

- És gondolod, hogy erre a szürke, élettelen világra nincs szükséged ?- kérdezte a madárka.

- Mi végre lenne jó ez nekem? Miért kellene átélnem ezt? Hogy egyedül vagyok, hogy nincs senki, még színek sem?

- Hittél -e benne mikor útnak indultál, hogy valami jobb vár rád az összeomlott házad elhagyása után? Remélted -e, hogy rádtalál? És végül örültél -e mikor megjelentem és megszólaltam?- sorjázta kérdéseit a kis vörösbegy.

- Igen, mikor megláttam a piros színt a csizmámon elkezdtem hinni, hogy minden rendbe jön, majd mikor meghallottam hangodat reméltem, hogy okkal hittem és mikor leszálltál elém majd megszólaltál megörültem. Megörültem, mert megértettem jól tettem, hogy hittem és reméltem. Örömérzés áradt szét lelkemben.

- Folytatod -e akkor az utad bízva hitedben, remélve a szebb jövőt és örülve annak ami van?

- Nincs más választásom! - mondta kisfiú és örömmel követte a felröppenő madarat.

Lába nyomán a fehér hó alól szines virágok nyíltak, a fenyőfák elkezdtek zöld színben pompázni. Majd egy őzike keresztezte az útját. Szívében minden lépéssel nőlt a szeretet a felbukkanó élet iránt, a szeretet egy láthatatlan mindent átható, gondviselő iránt.

Minden lépéssel bizsergetőbb és melegebb érzés ölelte körül jéggé rémült kis szívét. Majd felnézett az égre a kismadarat keresve.

A vörösbegy szárnycsapással jelezte az irányt aztán búcsút intve tovaröppent a sárga napsugaras kék égbolton.

Gyönyörű volt minden. A téli tájban amerre csak nézett virágok nyíltak. Egy sűrű hóval borított ágakból összefonódott folyosó után egy tisztást látott maga előtt.

Kezével félresodorta a növényi indák által képezett kaput majd szeme elé tárult az élet a maga leírhatalan valódi szépségével. Mindent áthatott a színes szeretet fénye és mindenki ott volt. Rá vártak!

- Ébresztő hétalvó !- símította meg arcát Anyukája.

- Karácsony van! - hallotta.

Felült az ágyban miközben szeme az ablakra tévedt.

Kint mindent belepett a hó. Egy kis vörösbegy ép az ablak párkányán landolt.

- Csrp,pszrit,csripp- dalolta büszke téglapiros beggyel neki.

A terv

Lilla nekiszorította orrát az ablaküvegnek. Az udvart kémlelte. A kertben álló diófára akasztott madáretetőt leste. Úgy figyelte meg múlt évben, hogy amikor már ritkábban jönnek a madarak eleségért akkor az azt jelenti , hogy már majdnem itt a tavasz. Azon is elgondolkozott honnan tudják meg a madarak, hogy elemózsia várja őket az udvarukban. Ha megjelent egy cinke nemsokára rá sok-sok cinke várt a sorára az ágakon ülve. Sosem zsúfolódtak az etetőben, legtöbbször egyesével falatoztak. Kivéve a verebeket, ők lökdösődve, tolakodva csipegették a magvakat. A vörösbegyből és csúszkából általában két pár jelent meg. Ritkábban látogatta őket a fakopáncs és mindig megörült neki , ha meglátta a piros fejet bólogatva szemezgetni az etetőből. Megfigyeléseiből arra a megállapításra jutott, hogy a madarak szólnak egymásnak merre találnak eleséget. Lehet láthatatlanul komunikálnak. A földnek lehet egy láthatatlan hálózata amin keresztül minden mindennel összekapcsolódik.

- Ez olyan varázslatos! Gondolj bele Peti, mindent tud a föld a rajta lakó élőlényekről és az élőlények is kapcsolódnak valami módon egymáshoz! - mesélte múlt héten lelkesen a felfedezését barátjának.

- Nagyon érdekes amit mondasz, de akkor mi van az emberrel? - tette fel a kérdést barátja azzal az arckifejezéssel amit már jólismert. Ilyenkor szokott előállni valamivel ami kétségbe vonja elképzeléseit. Mindig talál valamit amin hosszan töprenghetnek.

- Hogy érted? - kérdezte rosszat sejtve .

- Szerinted az ember is ilyen, az ember is komunikál a környezetével? - kérdezte a fiú miközben egy teniszlabdát kezdett pattogtatni az iskolai folyosó falának.

- Igen, hisz etetjük a madarakat, gondozzuk a fákat, megműveljük a földet. Ez is komunikáció - bökte ki egy pillanatnyi gondolkozás után.

- Szerintem meg az ember süket és vak lett! - jelentette ki majd felé lendítette a labdát.

- Dehogy süket meg vak, vagyis van aki úgy születik vagy baleset éri, de a legtöbb ember hall és lát! - patintotta neki a labdát most már ő a falnak.

- Akkor rosszul hall és lát! Emlékszel két éve mikor kirándultunk a Kopasz erdőnek mennyi nyuszit láttunk az odavezető úton? Mekkorát ugrott a bokorból az egyik! Tudod amelyik pár méterre volt tőlünk!

Hogyne emlékezett volna, olyan meglepetést okozott nekik a tapsifüles, hogy rémületükben felsikoltottak, aztán meg egymás rémületén kacagtak hosszan.

- Emlékszem, menjünk el megint arra! - vetette fel az ötletet.

- Hiába megyünk, mert nyuszit arra már nem látunk. Ugyanis az összes bozótost, mezsgyét, fákkal benőlt szigetet kivágták és beszántották. Nem tudnak hova bújni a nyuszik! Ha tudna komunikálni a földel és az élőlényekkel az ember akkor hallotta volna, hogy nyusziknak szükségük van az odujaikra és nem rombolná le a lakóhelyüket. Rosszul látnak és hallanak az emberek! Majdnem süketek és vakok vagy kívül maradtak az általad vélt komunikációs hálózaton - mondta egy kis indulattal a hangjában.

- Igaza lehet! - nézett Lilla elgondolkozva barátjára .

- Olyan okos gyerek ez a Peti, nemhiába a barátom! - állapította meg gondolatban.

- De akkor te hogyhogy látod, tudod? Lehet a felnőttek felejtettek el komunikálni a földel és a rajta élő élőlényekkel?! - mondta ki hirtelen jött gondolatját.

- Gyere majd útban hazafelé megbeszéljük! Elmegyünk a tó mellett? Lehet ott lesznek a hattyúk! - kapta fel Peti az iskolatáskáját. Hirtelen levegőre vágyott, a tanításnak ma már szerencsére vége.

- Tegnap este hallottam a vadlibákat mikor jöttek a tóról! - igazította lépteit Lilla a barátjához.

A tavon ott úszkáltak a vadkacsák, hattyúk és egyéb számukra ismeretlen madarak.

Leültek egy farönkre szemlélődni .

- Milyen jó lenne, ha tudnánk beszélni az állatokkal! - sóhajtott fel a kislány.

- Én mindig elképzelem, hogy szólnak hozzám! Mikor rámnéz egy állatka beszél a szemével, én pedig úgy teszek mintha tolmács lennék. Lefordítom magamnak mit mond! - árulta el féltve őrzött titkát Peti.

- Én a fákkal vagyok így! - kiáltott fel Lilla örömében. Hangjára a víz partján totyogó vadkacsák megrebbentek.

- Tényleg? - pislogott szemüvege felett Lillára a fiú.

Tudta, hogy hasonlóan gondolkoznak a barátnőjével, de hogy hasonló titkuk is van azt nem sejtette.

- Miket szoktak mondani az állatok? - öntötte el hirtelen Lillát a kiváncsiság

- Hát mindenfélét! - babrálta Peti szégyenlősen táskáját.

- Például?

- Hát a nyuszi aki kiugrott elénk akkor ott a Kopasznál azt mondta siet haza a kicsinyeihez! - mondta óvatosan, figyelve mit szól ehez a lány.

- Ó ! - nyitotta el szemét a kislány.

- Tőlem a fák mindig egy ölelést akarnak. Rajtuk keresztül megölelek mindent ami földben terem. Úgy képzelem a fák összekapcsolódnak mindennel - magyarázta lelkesen.

- Kipróbálunk tavaszra valamit? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve a fiú.

- Mit?

- Tavaszra ültessünk fákat, búvóhelyeket a nyusziknak és a többi állatnak! - kiáltott fel harsányan.

- A madarak hogy fognak örülni a sok új lombkoronának, ha majd megnőlnek a fák ! - lelkendezett.

És, mint egy végszóra a hattyúk súlyos méltósággal felemelkedtek a levegőbe.

Ő pedig most itt kémleli az ablakból a madáretetőt. Ha kevesebb a madár az etetőkben akkor a tavasz már itt kopogtat az ajtón. Vágyta, hogy tavasz legyen, hogy segíthessék a földet a fák ültetésével, hogy barátjával közösen jót cselekedhessenek.

- Már alig várom ! - sóhajtotta. Lehellete párával vonta be arca előtt az ablakot.

Ujjával egy nagy szívet rajzolt rá majd beleírta, hogy L+P + tavasz = faültetés.

Mindeközben egy kis csúszka leszállt az ablakához közel nyúló ágra.

- Mi is várjuk! - fordította le magának a kis madár csiripelését.

                  A terv

Lilla nekiszorította orrát az ablaküvegnek. Az udvart kémlelte. A kertben álló diófára akasztott madáretetőt leste. Úgy figyelte meg múlt évben, hogy amikor már ritkábban jönnek a madarak eleségért akkor az azt jelenti már majdnem itt a tavasz. Azon is elgondolkozott honnan tudják meg a madarak, hogy elemózsia várja őket az udvarukban. Ha megjelent egy cinke nemsokára rá sok-sok cinke várt a sorára az ágakon ülve. Sosem zsúfolódtak az etetőben, legtöbbször egyesével falatoztak. Kivéve a verebeket, ők lökdösődve, tolakodva csipegették a magvakat. A vörösbegyből és csúszkából általában két pár jelent meg. Ritkábban látogatta őket a fakopáncs és mindig megörült neki , ha meglátta a piros fejet bólogatva szemezgetni az etetőből. Megfigyeléseiből arra a megállapításra jutott, hogy a madarak szólnak egymásnak merre találnak eleséget. Lehet láthatatlanul komunikálnak. A földnek lehet egy láthatatlan hálózata amin keresztül minden mindennel összekapcsolódik.

- Ez olyan varázslatos! Gondolj bele Peti, mindent tud a föld a rajta lakó élőlényekről és az élőlények is kapcsolódnak valami módon egymáshoz! - mesélte múlt héten lelkesen a felfedezését barátjának.

- Nagyon érdekes amit mondasz, de akkor mi van az emberrel? - tette fel a kérdést barátja azzal az arckifejezéssel amit már jólismert. Ilyenkor szokott előállni valamivel ami kétségbe vonja elképzeléseit. Mindig talál valamit amin hosszan töprenghetnek.

- Hogy érted? - kérdezte rosszat sejtve .

- Szerinted az ember is ilyen, az ember is komunikál a környezetével? - kérdezte a fiú miközben egy teniszlabdát kezdett pattogtatni az iskolai folyosó falának.

- Igen, hisz etetjük a madarakat, gondozzuk a fákat, megműveljük a földet. Ez is komunikáció - bökte ki egy pillanatnyi gondolkozás után.

- Szerintem meg az ember süket és vak lett! - jelentette ki majd felé lendítette a labdát.

- Dehogy süket meg vak, vagyis van aki úgy születik vagy baleset éri, de a legtöbb ember hall és lát! - patintotta neki a labdát most már ő a falnak.

- Akkor rosszul hall és lát! Emlékszel két éve mikor kirándultunk a Kopasz erdőnek mennyi nyuszit láttunk az odavezető úton? Mekkorát ugrott a bokorból az egyik! Tudod amelyik pár méterre volt tőlünk!

Hogyne emlékezett volna, olyan meglepetést okozott nekik a tapsifüles, hogy rémületükben felsikoltottak, aztán meg egymás rémületén kacagtak hosszan.

- Emlékszem, menjünk el megint arra! - vetette fel az ötletet.

- Hiába megyünk, mert nyuszit arra már nem látunk. Ugyanis az összes bozótost, mezsgyét, fákkal benőlt szigetet kivágták és beszántották. Nem tudnak hova bújni a nyuszik! Ha tudna komunikálni a földel és az élőlényekkel az ember akkor hallotta volna, hogy nyusziknak szükségük van az odujaikra és nem rombolná le a lakóhelyüket. Rosszul látnak és hallanak az emberek! Majdnem süketek és vakok vagy kívül maradtak az általad vélt komunikációs hálózaton - mondta egy kis indulattal a hangjában.

- Igaza lehet! - nézett Lilla elgondolkozva barátjára .

- Olyan okos gyerek ez a Peti, nemhiába a barátom! - állapította meg gondolatban.

- De akkor te hogyhogy látod, tudod? Lehet a felnőttek felejtettek el komunikálni a földel és a rajta élő élőlényekkel?! - mondta ki hirtelen jött gondolatját.

- Gyere majd útban hazafelé megbeszéljük! Elmegyünk a tó mellett? Lehet ott lesznek a hattyúk! - kapta fel Peti az iskolatáskáját. Hirtelen levegőre vágyott, a tanításnak ma már szerencsére vége.

- Tegnap este hallottam a vadlibákat mikor jöttek a tóról! - igazította lépteit Lilla a barátjához.

A tavon ott úszkáltak a vadkacsák, hattyúk és egyéb számukra ismeretlen madarak.

Leültek egy farönkre szemlélődni .

- Milyen jó lenne, ha tudnánk beszélni az állatokkal! - sóhajtott fel a kislány.

- Én mindig elképzelem, hogy szólnak hozzám! Mikor rámnéz egy állatka beszél a szemével, én pedig úgy teszek mintha tolmács lennék. Lefordítom magamnak mit mond! - árulta el féltve őrzött titkát Peti.

- Én a fákkal vagyok így! - kiáltott fel Lilla örömében. Hangjára a víz partján totyogó vadkacsák megrebbentek.

- Tényleg? - pislogott szemüvege felett Lillára a fiú.

Tudta, hogy hasonlóan gondolkoznak a barátnőjével, de hogy hasonló titkuk is van azt nem sejtette.

- Miket szoktak mondani az állatok? - öntötte el hirtelen Lillát a kiváncsiság

- Hát mindenfélét! - babrálta Peti szégyenlősen táskáját.

- Például?

- Hát a nyuszi aki kiugrott elénk akkor ott a Kopasznál azt mondta siet haza a kicsinyeihez! - mondta óvatosan, figyelve mit szól ehez a lány.

- Ó ! - nyitotta el szemét a kislány.

- Tőlem a fák mindig egy ölelést akarnak. Rajtuk keresztül megölelek mindent ami földben terem. Úgy képzelem a fák összekapcsolódnak mindennel - magyarázta lelkesen.

- Kipróbálunk tavaszra valamit? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve a fiú.

- Mit?

- Tavaszra ültessünk fákat, búvóhelyeket a nyusziknak és a többi állatnak! - kiáltott fel harsányan.

- A madarak hogy fognak örülni a sok új lombkoronának, ha majd megnőlnek a fák ! - lelkendezett.

És, mint egy végszóra a hattyúk súlyos méltósággal felemelkedtek a levegőbe.

Ő pedig most itt kémleli az ablakból a madáretetőt. Ha kevesebb a madár az etetőkben akkor a tavasz már itt kopogtat az ajtón. Vágyta, hogy tavasz legyen, hogy segíthessék a földet a fák ültetésével, hogy barátjával közösen jót cselekedhessenek.

- Már alig várom ! - sóhajtotta. Lehellete párával vonta be arca előtt az ablakot.

Ujjával egy nagy szívet rajzolt rá majd beleírta, hogy L+P + tavasz = faültetés.

Mindeközben egy kis csúszka leszállt az ablakához közel nyúló ágra.

- Mi is várjuk! - fordította le magának a kis madár csiripelését.