A tiszta kiscipők

       23 zsák gabona. Ennyit keresett ki a szövetkezetben. Nehéz munkával kereste. Meszet lapátoltak, hordtak ki vagy be a vagonokba. A finom por belepte mindenüket. Vastagon ült meg szempilláin, haját őszre színezte. Ezek voltak a látható nyomok, a láthatatlanok belül a szervezetén rakódtak le. A finom por alattomosan tapadt testének leggyengébb pontjára és kezdte meg lassú, de hatékony munkáját. Ha nem volt a meszes munka akkor permeteztek vagy szénával dolgoztak. Munkatársán gyorsabban mutatkoztak meg a következmények. Janónak a torkára ment a kórság.

– Rák, torokrák – mondták.

Janó gyengesége ott lakott, a kimondatlan szavak, a lenyelt dolgok mögött. Lelkének így tartott csúfos tükröt teste. Neki pedig a tüdeje. De nem sejtett a jövőről semmit, dolgozni akart, már 15 évesen arról álmodozott, hogy jelentkezik munkára és, ha szorgalmas lesz akkor ő hajthassa majd a lovaskocsit . A munka sikerült, a lovaskocsi nem. 16 évesen dolgozni kezdett. Addig járt az TSZ irodára míg azt nem mondták neki, hogy szülői engedéllyel dolgozhat. Később az ital segített sok mindenen. A démonok amik ott tomboltak lelke bugyraiban akkor nem fordultak ellene, ha elhallgatatta őket az alkohollal. Ilyenkor kifelé támadtak, a külvilágban tomboltak. Egyedül szívének jóságára nem volt hatása, sem az alkoholnak, sem lelke démonainak. Segített ahol tudott, apró ajándékokat vásárolt környezetének, testvérei gyerekeinek. Olyan örömmel tudott átadni egy kis csokoládét, hogy az ajándékozottak, ha épp nem vágytak rá akkor is megörvendtek a szeretetbe csomagolt kedvességnek.

23 zsák a kapuban. Be kell hordani.

Erő volt benne, mint egy bivalyban. Karján az izmok a munkától nőltek acélosra. A 70 kilós zsákokat úgy hordta be rengő lépteivel hogy pihenőt sem tartott közben. Anyja büszke elégedettséggel nézte fia munkájának gyümölcsét.

– Gyere fiam, szedek enni! – hívta az asztalhoz.

– Mindjárt csak lemosakszom ! – azzal elkezdte húzni a pumpás kúton a vizet egy lavórba.
Aztán alaposan ledörgölte vízzel és szappannal a kezeit. Majd mellkasára, hátára, hónaljára dobálta a jéghideg kútvizet. Fontos volt, hogy tiszta legyen. Tisztának kellett lennie. Annyi szenny volt a világban, legalább az ő keze legyen tiszta.

A tányér púposra pakolva került eléje.
A szobából kihallatszó részeges motyogásra összeszorította állkapcsát. Aztán fogát csikorgatta a neki címzett részeg mondatokra. Ma ő nem ivott, így nem reagál csak fogat csikorgat. A benne tomboló indulatot így vezeti le. Enne, de nem lehet. Nem hagyják az őt gúnyoló részeg szavak. Egészen addig míg féken tartott indulata ki nem tör egy állatias ordításban melyet megtold még egy ökölcsapással is a mellkasán. Aztán, mint aki jól végezte dolgát visszaül és nekifog enni.
A következő pillanatban csak a szájába nyilalló fájdalmat érzi. Hátulról érte az ütés. Egy foga bánta. Olyak voltak apjával, mint két hasonmás. Egymást szemen köpő hasonmás. Apja tudta, hogy a szörny aki őt bévül fojtogatja az ott van a fiában és onnan néz rá csúfosan.

– Nem tudsz eltüntetni, látod ! – öltötte rá nyelvét a démon ahányszor fiára nézett .

De az már eszébe sem jutott, hogy ő adta tovább csúfos vereségét gyermekének, ezzel bízva az utódra a megoldást. Neki, a leszármazottnak már sikerült megragadni torkát a belső, lassú lélekromboló italozástól megnyugvó démonnak. Elvágta energiaforrásától az alkoholtól, de ehez betegség kellett. Ez volt az ára. 

Egy olyan betegség ami szabadságában korlátozta, ami hozzákötötte egy erőforráshoz mely oxigénnel táplálta megviselt tüdejét. Korlátozottságában egyre több teret kapott a takarítás. Ami az útjába került azt fényesre takarította. A kezei is fehérek voltak a sok szappanozástól. Azt mondták, hogy gyerekként is szeretett tisztogatni. Fényesre sikált mindent.

Lassan épült le erős teste, mígnem megadta magát a sorsnak .

Szemben ült az ajtóval egy kis sámlin. Festeni sem lehetett volna nála szebb kisfiút. Fekete haja gyönyörű csigákban keretezte arcát. Apró pici, piros száját igyekezetében összeszorította. Cipőcskéi kikészítve maga mellé. Kezében felnőtt cipő, az apjáé. Nagyobb volt a kefe, mint apró keze. Nagy, kék, hosszú szempilláktól keretezett szemei elszántan csillogtak miközben serényen takarította a lábbelit. Apró kezei sikálták, suvickolták, fényezték a cipőket. Úgy fényezte, mintha ezen múlna az élete, mintha a fényes cipőkkel tisztára vikszelhetné apja lelkét s vele együtt saját leendő életét.

Beletartotta a cipőt a napfénybe, foltot keresve rajta.
Nézte jobbról, nézte balról. Mindenhol fényes, makulátlan.

– Tiszta lett ! – kiáltotta a sámliról felugorva győzelemittasan.

Az írás a szerző a kizárólagos tulajdonát képezi. Engedély nélküli másolása, bármilyen módon történő felhasználása, vagy sajtótermék általi közlése a szerzői jog megsértésének minősül, amit a törvény büntet.