Idei mindenszentek kapcsán.Szeretettel ajánlom azoknak akiknek hiányzik az életből valaki.Van egy varázshely,ahol mindig ott vannak.Mert igazából senki nem megy el ! Itt vagy velem...
Az öreg kis vályogház mostanában úgy vonza emlékeimen keresztül képzeletemet magához ,mint egy mágnes. Becsalogat a kapun ami az udvarára nyílik. . A kapun amit gyerekként zöldről mi festettünk barnára. Képzeletemtől vezényelve végigmegyek az udvaron ,a lépteinktől keményre koptatott kis ösvényen .
Világít a hajnali derengésben a kis konyha ablaka. Szívem megtelik a hosszú út után hazatérő ember örömével.
– Itthon van és vár! – ujjong fel lelkem. Ráteszem kezem a kilincsre, régről ismert érzés ahogy tenyerembe simul. Benyitok. Épp begyújt a csikós sparheltba. Háttal van nekem. Fürge kézzel dobálja a faháncsot az éledező tűzbe. Pattog, sistereg és az égő fa illata a meleggel együtt terjedni kezd a reggelre kihűlt szobában. Gyerekkori, hétvégi ébredéseink idézi, amikor a nagy tollas dunyha alól csodáltuk a beszűrődő reggeli napsugárban úszó porszemeket és hallgattuk a frissen, ropogósan pattogó tűz hangjait.
Megfordul az ajtó hangjára.
–Jaj, már úgy vártalak – ragyog fel türkizkék öreg ,de életszikrákkal teli szeme. Fürgén ugrik fel a sámliról, hogy fogadjon.
–Azt hittem nem jössz! – ölel át.
–Mindig jönnék Dédi, hisz tudod! – válaszolom miközben melegséggel és ujjongó örömmel telik meg a szívem.
– Gyere üljél le! – veregeti meg maga mellett a széket. Minden úgy van, mint régen. Semmi nem változott. A széken is ugyanolyan ülni, mint régen csak most öregebb vagyok úgy huszonvalahány évvel. De én nem érzem ezt, gyerek vagyok megint, felnőtt gyerek.
A sparhelt elkezdi szépen lassan kifűteni a szobát, de melege nélkül sem fáznék. Észreveszem, hogy a vizes padon az egyik kanna tele van, a másiknak csak az alján van olyan egy bögrényi víz.
– Húzok vizet! – ugrom fel. Kapnám a kannát, de megállít.
–Ne menj sehova üjjé csak nyugodtan!–szól.
Az asztalon szőlő, Otello.
–Egyél – mutat rá.
–Jó édes! –mondja.
Magam elé veszem a tál szőlőt. Finom, sokkal finomabb, mint amit az elmúlt években ettem.
– Ugyanolyan, mint gyerekkoromban! – szalad ki a számon miközben eszembe jut, lehet neki el sem telt az a 22 év.
Nézzük egymást csöndes örömmel.
–Tudod ,hogy mindig jöhetsz én itt vagyok! – mutat szívemen át a szobára.
Nem kérdezem meg hogy értette.
Tudom.