Jawa kétszázötven

Szívembe zárt apró emlékképeim közül egy. 

   Brummogó hang száll felénk egészen be a hambitra a távolból. Magyar Mama gyorsan felpattan a varrógép mellől, nyitni kell a kaput az érkező motornak. Hirtelen minden és mindenki mozgásba lendül. Szalad Mama mi pedig a nyomában, mint két utánfutó. Egyre erősödik a motorhang. A kapu már tárva nyitva. Érkezik a fehér bukósisakos öregapám az ikonikus Jawa kétszázötvenesén. Nagy ívű kanyarral, és gyerekfülemnek óriási hangrobajjal parkol le az udvar közepén. Mielőtt leszáll róla még utoljára gázt ad neki, mintha így tudatná a házzal, hogy megérkezett. A libák őrült gágogással menekülnek amerre látnak. Gőzölgő kipufogószag lepi be az udvart. A motor csomagtartójára egy zsák gabona van rászíjazva. Mi gyerekek az érkezés mámorától megrettenve tátott szájjal állunk az udvaron. A gőzölgő füstfelhőn keresztül a motort bámulom. Egyszerre félelmetes és hívogató. Benzintankján ezüst fénnyel csillan meg a napsugár. Ráülnék, de félek. Mi van, ha eldől vagy véletlen elindul?

–  Ne menjetek a közelébe, rátok dől és agyoncsap ! – hallottuk többször. De volt olyan is, hogy másképp alakult.
– Gyere, felülhetsz! – szólt Nagyapám. Dobogó szívvel odamegyek. Forró a motor, gőzölög, majdnem megégeti a lábam. Felültet maga elé. Egyszercsak felordit alattunk azzal a jellegzetes hanggal. Félelmetes, a szivem majd kiugrik a helyéből. Előttem az út amit még nem láthatok, mögöttem Nagyapám, aki már ismeri az utat, és középen ülök én a gyerek, aki fél, de örül. Tesz velem egy kört a faluban. Felzavarjuk a focipályán legelésző juhokat, az árokparton kapirgáló pulykák pedig mérgesen kiáltanak utánunk. Két velem egykorú fiú rohan az egyik kapuhoz jöttünkre, hogy megnézhessék öregapámat a motorral. Ismerik a motor hangját, és tudják a fecskefarkú a legvagányabb motor a világon. Öregapám is vagány! Nem számít sem a szél, de még a vihar sem! Ha menni kell valahova, ő megy, biztos kézzel vezeti modern lovát a Jawa kétszázötvenesét.
– Anyu mehet még az a motor? –  kérdezi fiam úgy 35 évvel később a motorról ami a garázsunkban áll .
– Biztosan. De át kell nézetni. Évektől nem volt begyújtva – válaszolom miközben válaszomon összefacsarodik a szívem.
– Dédapád azt mondta rád hagyja, te majd biztos megbecsülöd.
– Tényleg? – vörösödik el kamasz fiam arca.
– Nem is tudtam! – mondja.
– Én majd rendbehozom, de mindent otthagyok rajta, azokat a ráragasztott matricákat is.
– Matricák! – nyillal belém egy emlék. Nagybátyám épp fényezi, suvickolja a motort. Pedánsan, minden részletre odafigyel. Ne legyen egy folt se rajta. Majd kiválasztja a megfelelő helyet és felragasztja a matricát. Vasárnap van. Húgom készül vissza Pestre. A két és fél kilométerre lévő szomszéd faluból indul a busz amihez nincs csatlakozás otthonról.
– Ki vigyen le? – kérdezi várakozó örömmel a hangjában nagybátyám húgomat.
– Hát te! – jön a válasz. A motorozás a szomszéd faluba húgommal egy örömszertartás volt nagybátyánk számára. Szerette unokahúgát, a motort és azt, hogy szükség van rá. A motort csillogósra takarította minden vasárnapra, majd magát is díszbe vágta. Kiválasztotta a legszebb ruháját és abban vitte motoron húgomat a buszhoz. Az évek múlásával egyre nehézkesebbé vált számára a hétvégi motorozás. Súlyosbodó asztmája következtében a motoron fújó szembeszéllel egyre nehezebben tette meg az utat. Amíg bírt addig vasárnaponként díszbe öltözve suhant a motor vele és húgommal a buszhoz.
– Volt jogsija? – kérdezi férjem emlékeim elmesélése kapcsán.
– Persze! – vágom rá gondolkozás nélkül.
Aztán a fejemben a csendet egy kérdés szakítja meg.
–Tényleg volt neki?
Kiderül nem.
Milyen lényegtelen apróság!
Hisz a Jawa 250 szívre járt és nem jogsira !