Sztálin orgona

      Az esti vacsorájukhoz készültek éppen. A háborús zajok távoli hangjai már nem váltottak ki rémületet bennünk. Hozzászokott az idegrendszerük. Az emberi szervezet csodálatosan van berendezve. Szinte végtelenségig terhelhető és mégis könnyen felejt. De most még felejtésről szó sem volt.

Most csak túlélni akartak, menteni a gyerekeket és akiket lehetett, beleértve magukat is. Ismerték a távolból hallatszó tankok lövéseit és a géppisztoly ropogását. Mostanra már nem keresték a pincék óvó helyét, majdnem mindenki maradt a házában, együtt éltek a terrorral, az érzettel, hogy bármikor bárhogy véget érhet az életük.

Kezdetben felkeresték a falu legmegbízhatóbb, legbiztonságosabbnak ítélt pincéit és ott húzták meg magukat. A szoroskai nagy pincébe mentek először és egészen addig maradtak míg rá nem állt a pince tetejére az orosz Katyúsa, hogy onnan lőjön a Juli tagra, beborítva azt és a környékét repesz és szilánkdarabokkal.

Erős, nagy pince volt ez a szoroskai. Építője biztos nem számolt vele, hogy egyszer egy orosz teherkocsi áll a tetejére rakétavetővel, mégis állta a sarat. Borospincének szánták, helyette most emberek lapultak a mélyén míg a tetején az öldöklés mámorban tobzódott egy gyilokvető .

Mikor ráeszméltek az emberek milyen helyzetbe kerültek amint lehetett összeszedelőzködtek és egy másik pincébe költöztek, mindezt olyan természetességgel, mintha mindennapos dolog lenne pincékben élni tömegével majd új lakhelyet cserélve másik pincét keresni. A zsarnócai pince a falu végén volt, öblös belseje újabb menedéket kínált alkalmi lakóinak.

A falusiak betódultak a pince nyitott száján, az pedig úgy elnyelte őket, mint az éjszaka a nappalt.

Mindenki elfoglalt egy falatnyi helyet magának a nyirkos hidegben. Előkerültek sámlik is ülőalkalmatosság gyanánt. Fűtésre nem volt szükség, mert fél óra alatt telefújta az a regement ember a pincét. Sokkal nyugodtabb volt ez a hely, mint az előző, de a csendben mégis úgy érezték bévül mintha még mindig lőne a fejük fölött az orosz halálosztó. Hangja és az érzés ahogy reszketett velük  az egész pince beleivódott minden sejtjükbe.

– Hallod Amál! – szólalt meg valaki miután gyertyát gyújtottak a pincefalakból kiálló téglákon.

– Van egy fogam ami szörnyen fáj! Mit csináljak vele?– kérdezte egy férfihang a pince túlfeléről.

– Nincsenek velem a szerszámaim. Ha valaki felhozza vagy maj', ha lemehetünk érte a faluba kihúzom – válaszolta Amálka.

Amálkához rendszeresen járt a falusi nép mindenféle nyavájától való enyhülést keresve. Gyógynövényeket gyűjtött és alkalmazott, szemölcsöt szedett le holdvilágnál. A népek kigyógyultak vagy így vagy úgy, ki korábban, ki később. A lányát kivéve, rajta nem tudott sem ő, sem az idő segíteni. Tidőbajban halt meg 18 évesen.

Ő pedig azóta csendesen hordozta magán a tehetetlenség fájdalmának sebét. Úgy viselte, mint egy megbélyegzést, mint egy emlékeztető forradást.

– Nesze gyógyító, most mutasd meg mit tudsz! – öltötte rá csúfosan a nyelvét az élet vagy inkább az ördög mielőtt elvitte egyetlen gyermekét a halál.

– Segíthetek, gyógyírt adhatok, de akit el akar vinni a halál azt elviszi! – élt benne elevenen az emlékeztető minden gyógyításra való felkérésnél.

Ha valaki a múltból belenézhetett volna a jövőbe bizonyos, hogy ki nem találja mi végett ülnek az emberek a pincében, mint a télire eltett krumpli. Gergő a családjával is ebben a pincében húzta meg magát. Egyenes hátú, szép beszédű, parasztok közül kirívni akaró ember volt. Környezetének rendszeresen hangsúlyozta maga és családja valamibbrevalóságát. Büszkén adta tudtára az embereknek, hogy az ő gyermekei mennyivel igyekvőbbek és ügyesebbek, mint a többieké. Ezen tulajdonságánál fogva nem örvendett közkedveltségnek a falubeliek között.

Ebben az embert próbáló helyzetben sem feledkezett meg a felvett, betanult modoráról.

– Gyönyörű ez a hímzés lányom! A faluban nem tud így hímezni senki! A Julis is dicsekedett, hogy kalocsait tud. De ezt kellene látnia ! – szólt a nagyobb lányához pont olyan hangosan, hogy mindenki jól hallja. Aztán a kisebb lányához fordulva hangsúlyosan úrias artikulálással feltett egy igen fontos kérdést. Mégpedig :

– Kisláányom kákilni kell vagy pisilni? – hangzott el a kérdés. A lány halkan válaszolt amit az apja nem értett. Így újból feltette a kérdést.

– Kislányom kákilni kell vagy pisilni ?

– Nem érted, hogy szarnyi kell, szaarrrnnyi ! – kiabálta nyomatékosan a lány a beálló csendbe.

Érthetetlen módon a legnagyobb bajban is lehetett visítani, kacagni úgy, hogy a könny kicsorduljon. Ezek a nevetések gyógyírral bírnak a rettegés, a rémület felett.

Az élet valahogy mindig a tragikomédiához áll a legközelebb, a rettegés és a röhej között ingadozik. Röhögve rettegni. Belenézni akár a halál szemébe is és jól teleröhögni, beleröhögni az arcába a tudással hogy elpusztíthatatlan vagyok, csak a testem az amit levetek, hogy aztán folytassam az utamat. Nevettek, pedig nemrég kapták a hírt egy szomszéd faluból, hogy a Tibor bácsi kiment a pincéből és nem jött vissza, aztán megtalálták fejetlenül a pincétől nem messze. Levitte egy repesz a fejét. Azt mondták.

De most mégis nevettek, csak úgy zengett a pince fala bele miközben fogalmuk sem volt róla mi vár még rájuk. Egy kiadós nevetés egy hátikasra való súlyt szabadit fel az emberről.

Aztán hetek múlva elhagyták a pincéket, mert valahogy élni kellett. Hozzászoktak a felettük, rajtuk keresztül zajló eseményekhez.

Próbálták élni a mindennapjaikat. Már nem lakták az elsőházakat német tisztek, már egyre többször oroszok kerültek a szobáikba. Nem győzték kihordani a matracokat az udvarra utánnuk. Szőnyegporolóval próbálták agyoncsapni a sok bolhát, tetvet amit otthagytak. De még örülhettek is, ha csak ennyit hagytak hátra és nem maradt utánuk más éltre szóló emlék.

– Nesze te mocsok ! – csapták agyon a bolhákat és nem volt kérdéses, hogy gondolatban kin csattant éppen a poroló vége. Ha az oroszon csattan akkor az most biztosan alélten esik össze.

– Hol a minden reggel tiszta vizet kérő, fogat mosó németjeink? – sóhajtoztak az asszonyok bolha és tetűirtás végeztével.

– Egy hete, hogy itt henteregtek az oroszok koszosan, mint a malacok – futott át Rozál néne fején mikor letette az asztalra a család elé a paprikás krumplit. Eszébe jutott, mert felették az utolsó szál kolbászt, de azért sikerült egy falatnyit megmenteni. Így lett egy kis íze most a paprikás krumplinak. Nem zavarta a családot vacsorázás közben a távoli puskaropogás. Ettek nyugalomban, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb dolga, hogy míg ők vacsoráznak addig valahol mások ölik egymást.

János volt az egyetlen felnőtt férfi a házban. Besorozták Losoncon őt is, de Horthy végül hozott egy rendeletet. Az egyedüli családfenntartóknak nem kellett bevonulni. Rá jutott egy asszony, egy anyós, egy nene és két gyermek. Úgyhogy hál Istennek és Horthynak ő maradhatott.

Éppen a közepén jártak a vacsorának mikor meghalloták a kapu nyikorgását majd az azt követő döngő lépteket. A falat megakadt nyeltükben a torkukon. Ez már nem a távoli gyilok hangja, ez már itt van, megint jönnek.

Kivágódott az ajtó. János ösztönösen felpattant a helyéről, majd az asszony csendes figyelmeztető szavára leült lassan.

Három orosz katona és egy nő vágta ki az ajtót. Valamit beszéltek oroszul amit ők nem értettek. Az egyiknél egy háromlábú karosszék volt, azt letette majd elkezdte nézegetni az alattuk lévő székeket. Úgy tűnt azok jobban tetszenek neki, mint a hozott szék. Félresodorta őket a székről majd vinni akarta magával, indultak is volna tovább. Nem tudni mi ütött az emberbe, de a nagyistennek sem akarta odaadni a széket. Kidüllesztette a mellét és azt mondta :

– Nem viszed innen sehova az anyád mindenit!

Talán az elmúlt hónapok magára parancsolt nyugalmának a fala repedezett ilyentént meg mostan, hogy egy székért harcba állt. Bizonyosan nem a székért akart harcolni hanem valami másért, tán azokért akik kint voltak a fronton, tán az emberhez méltó életért.

Az indulóba lévő oroszok nagyot perdültek a szóra. Az egyik visszalökte Jánost a székre majd hátraszíjazta a kezét. Valamit mondtak az orosz asszonynak aki a mondatra a nagy dézsa vizet a sparhelt közepére húzta és rakni kezdte alatta a tüzet. Majd a fiókokat széttúrva szedőkanalat kotort elő.

Elkerekedett szemmel bámulták az asszonyok a bárisnyát. Elképzelni sem tudták mire készül, de a rémület jeges vasmarokkal szorította torkukat. Teát főzött a bárisnya. Mikor elkészült odahúzta a két orosz a széket Jánoshoz majd elkezdték itatni a megfőzött teával. Lassan kedélyesen szórakoztak közben. Ha nem akarta kinyitni a száját akkor kényszerítették. Prüszkölt, köhögött, de nyelni kellett. A ruhája már csurom víz volt a szája mellett leömlő folyadéktól. Az oroszok pedig mindeközben úgy szórakoztak mintha egy angol teázáson lettek volna. Néha egy ordítással felugrottak, hogy lesegítsék a torkán a teát mikor úgy látták a bárisnya nem elég hatákony.

Jánosnak szemlátomást elkezdett puffadni a hasa és egyre rosszabbul festett. Már csak nyöszörgött és bugyborékoló hangokat adott ki. Az asszonyok csak néztek egymásra tehetetlenül rémült szemekkel.

Egyszer csak kivágódott az ajtó.

– Nyemci idú! – ordított be a kint őrt álló orosz.

A következő pillanatban mind eltrappoltak öles léptekkel. Mintha csak álmodták volna, hogy ott voltak.

Kioldozták Jánost, nyöszörögve eldőlt a sezlonyon! A háromlábú szék amit hoztak ottmaradt és az övéké sem kellett már nekik.

– Mit mondasz János? – kérdezi az asszony hallva, hogy csendben nyöszörög valamit.

– Megvan a szék, nem vitték el?– kérdezte .

– Ne féljél, itt van, még az is itt maradt amit hoztak!

– Az jó!– mondja az ember.

Miért lenne jó?– kérdi az asszony.

– Mert végül én győztem és még szomjas sem vagyok ! – mondja bugyborékoló, nyöszörgő nevetéssel .

Sámlin ülő öreg Nene csendben megszólal :

– Így kell ezt fiam! Ha nevetni tud a kínján az ember akkor nagy baj már nem lehet!

Az írás és az okirat  a szerző a kizárólagos tulajdonát képezi. Engedély nélküli másolása, bármilyen módon történő felhasználása, vagy sajtótermék általi közlése a szerzői jog megsértésének minősül, amit a törvény büntet.