www.kiralydenisa.com

Mari és a gyerekek

2021.11.19

    


 Összepakolták a frissen sült pogácsát, más háztájit nagyon nem készítettek, mert tudták ugyanúgy terem a lányuknál minden. A félelem is csomagba került csak épp nem a szatyrokba hanem a lelkükbe. Nem beszéltek róla egymás közt sem, de tudták ott szorít bent valahol a gyomruk táján.

Félve indultak útnak, sosem tudhatták mi vár rájuk. Kevés olyan alkalom volt, hogy mindent rendben találtak. Gyalogosan tették meg az utat mely a két falut összekötötte. Körülbelül 3 kilométer lehetett, nem nagy járás. Csendben, magukba fordulva gyalogoltak mígnem az asszony szóra nem nyitotta a száját.

- Ha azt a gyertyát megtalálom akkor éjjel mikor a Bogdány Jani jött szerenádot adni Marikának akkor most nem kellene aggódnom. Rendes ember lett abból, szereti a családját is, az asszonyt is. Nem bánt az senkit. Az Isten se akarta, hogy gyertyát találjak azon az éjszakán.

El is énekelte az el kell most tőled búcsúznom nem kell az álmod rontanomot. Húsvétkor meg az összes süteményt felették, hogy ne maradjon mivel kínálnyi a többi locsolkodót - dünnyögte az orra alatt az asszony.

- Az a gyertya! - sóhajtotta.

- Ki ne mond mégegyszer, eleget hallottam már, hogy mi lett vóna, ha találsz gyertyát, de nem találtál. Így kellett lennie. Tudod, hogy Sanyi még akkor is jött utánna mikor lőttek! Ezen nem lehetett változtatni - szakadt fel az emberből.

- Tudom - hagyta rá csendesen. Sötétedett mire odaértek.

A házat és az udvart már belepte az este mire odaértek. A kapuhoz érve a baljós érzések úgy telepedtek a mellkasukra, mint a leszálló pára az Ipolyra. Bekopogtak az ajtón. Hiába, hogy a lányukhoz jöttek, mégiscsak illendő kopogni, különben is, a vőtől sosem tudni mit várhatnak. A kopogásra semmi válasz nem érkezett. A csendet és a leszálló sötétet csak a tücskök zenéje enyhítette. Baljós érzetüknek egy kuvik adott hangot.

- Ne kuvikkoljá má itten-e! - mordul az öreg.

- Még jó, hogy távolabb van - dohogott csendben.

 – Marika! - szól óvatosan az asszony. Marika, lyányom, hol vagy? - folytatta a szólongatását.

Csend és leszálló sötét mindenhol. Benyitnak.

A ház üres, a konyha közepén az étkező asztal mellett két feldőlt szék, az asztalon felborított tányér. Az asszony mellkasán ülő félelem lábaiba kúszott, hogy azokat egy pillanatra megrogyassza.

- Menj nézz szét a ház körül! - szól oda urának erőt véve lábai gyöngesége felett. Az embernek mondani sem kellett volna, már épp indult összeszorított szájjal.

- Felneveljük, túléli a háborút, vigyázunk rá és egy semmirekellő fogja tönkretenni! - dúlt benne az indulat miközben benézett az udvar minden szegletébe. A háztól nem olyan messze egy nagy gödör került kiásásra, szennyvíznek ásatták az épülő új háznak. Félve közelített.

Zseblámpa fényével nem kellett sokáig pásztáznia a gödör alját.

-Itt vagyok! - jött a hang a gödör sötétjéből.

- Ott kell lenni a létrának valahol. Kivette, hogy ne tudjak kijönni. Ide ugrottam előle, megint berúgott - folytatta a lány míg apja a létra után kutatott. Az öreg nem olyan messze megtalálta eldobva a létrát. Leengedte a lányának .

Szíve szerint azonnal összepakolta volna őt gyerekestül és hazavitte volna, de nem szólt semmit, összeszorította a száját. Azokban az időkben nem volt megszokott, hogy valaki otthagyja urát és hazaköltözzön. Nem javasolhatta ezt a lányának sem. Így hát az anyjával együtt hallgattak és aggódtak egészen addig míg haza nem szaladt egy éjszaka Mari a kis Sanyikával.

Hazajött, hazaszökött.

- Elég vót! - ennyit mondott. Nem küldte a két öreg vissza. Csak a nagy lányt sajnálták, aki az apjánál maradt. De nem sajnálhatták sokáig, mert nemsokára kopogtak az ajtón. A félelem tapinthatóvá vált a házban, csak néztek egymásra nagyra kerekedett szemekkel. Más nem lehet, csak a vő.

Jött a gyerekért! - dobbant mindőjükben.

Péntek este lévén mindenki otthon volt, a fiuk is, aki ráadásul épp a kocsmából érkezett.

A menyecske az unokával beszaladt a tiszta szobába mire kinyílt az ajtó.

- Jó estét! - lépett be a vő kalapját levéve.

- Adj Isten! - köszöntek csendben vissza.

- A gyerekért jöttem! - nyitotta újabb szóra a száját.

- Nem viszed sehova! - szólalt meg a gyerek anyja .

Lassan, komótosan, mint egy megvadulni készülő bika ráemelte gyűlölettől izzó szemeit az asszonyra.

- Most megdöglesz te k...a ! - szűrte sziszegve fogai közt a szavakat.

Mintha olajat öntött volna a csendben, laposan parázsló tűzre!

Mintha vezényszóra egy emberként ugrott volna talpra az egész család. Nekiestek.

Ütötték ahányan voltak, ahol és amivel érték, még a kilencven éves Öreganya, és Nene is, söprűvel. A kis Sanyika az anyjával bemenekült a menyecske és a csendben szipogó kislány mellé a szekrény mögé. Ott lapultak míg véget nem ért. A hosszú évek során felgyülemlett szorongás, aggodalom most a felszínre tört és erőszakosan jussot követelt magának.

Aztán csend lett. Hogy ért haza nem tudták...

Másnap heted magával tért vissza, elvitték Sanyikát.

- Heten jöttek, mint a gonoszok! - sommázta Öreganya nap mint nap.

- Heten! - ismételgette, mint egy beakadt öreg gramafon.

Az anyjuk többet nem ölelhette magához, sem Sanyikát, sem a lányát.

Bíróság is volt.

Írt levelet is. Fellebezett. Magyarul írt, szlovák államnak, saját szavaival.

A gyerekeit szerette volna. Magyarázott benne miért lennének nála jobb helyen a gyerekei, de szavai és szívének óhaja nem ért célt .

Az apa bíróságra hordott hízóival szemben szava könnyűnek találtatott.

Hogy élhetne gyerekei nélkül elképzelni sem tudta. Kútba akart ugrani, de időben megakadályozták.

Egyszer elment az iskolához a nagylány után. Csendben várta. Mikor meglátta szíve örömében és félelmében nagyot dobbant. Volt az a levél, amit ő írt saját magára.

A bíróságon perdöntő volt.

Pedig nem magától írta, azt írta amit az ura részegen fölötte állva rákényszerített .

Szólt a lányhoz, a lányához, de az száját összeszorítva hallgatott.

A csokit amit vitt neki, csendben, lassan, szótlanul leengedte a lába mellett a földre.

- Isten, nézz le rám, ha vagy! - sóhajtott benne az elkeseredés.

Sanyika néha lesegette őt mikor a magtárnál dolgozott, de, ha szólongatta, hívta őt elszaladt.

Mari már nem él, a szülei sem. Sokáig várt, várta megkeresik, aztán már nem várt, haragudott.

Ha véletlen szó esett a gyerekekről, már fájdalom és düh villant szemében.

Mari már nincs, csak a története létezik, egy anya története akit nem kérdezett senki...


    

Az írás a szerző a kizárólagos tulajdonát képezi. Engedély nélküli másolása, bármilyen módon történő felhasználása, vagy sajtótermék általi közlése a szerzői jog megsértésének minősül, amit a törvény büntet.