Tesóm és a kutyája

– Miért nem lehet egy kutyám? – tette fel a kérdést sokadjára húgom.
Feljebb tolta orrán nehéz szemüvegét és úgy nézett. Úgy nézett. Kérőn, esdeklőn, azzal a nézéssel. Ezt a nézést alkalmazta akkor is mikor próbált kicsalni féltve őrzött csokoládémból egy kockát miután ő az övét már szétosztogatta közöttünk. Ritkán adtam neki.
– Minek osztottad szét, inkább spóroltál volna vele, mint én! - szólt számból a verdikt. De aztán néha elöntött a bűntudat, vagy valami lelkiismeretfurdalás féle és adtam neki egy kockát. Egy egész kockát! Közben többször hangsúlyoztam milyen fontos, hogy beossza, hogy ne pazarolja el, és magára vessen, mert legközelebb már nem adok.
Boldogan bekapta a nehezen szerzett édességet. Aztán revansot is vett néha rajtam. Kifinomult érzékkel tudott piszkálni. Titkos nyelvezetet használt, hogy szüleink ne értsék mi üt belém mikor megvadulva üldözni és ütlegelni kezdem. Verés közben sunyin csípett! Szerencsére a csípések után maradt foltok bizonyítékul szolgáltak arra, hogy engem is bántalmazás ért.
Szóval nézett! Rimánkodott!
– De miért, miért nem lehet kutyám? Anyu!!
– Mit csinálnánk itt a lakásban vele! Nem lehet!- szólt a magyarázat.
–  Hova gondolsz, itt lenne bezárva?! - csatlakozott a konyhába belépő Apánk is.
Én úgy voltam vele, hogy elvagyok kutya nélkül is, de valahol bent ilyen beszélgetések alkalmával izgatottan lestem a választ. A választ: – hogy jó, lehet, hozhatsz kutyát. Megengedték a hörcsögöt, a tengerimalacot, a papagájt is, miért ne engednék meg a kutyát?! Főleg azt a kis fehér gombócot amit a Vali néniéknél kinéztünk. Nagyanyánkhoz tartottunk éppen mikor egy kis fehér golyó kigurult elénk a nagy emeletes ház udvaráról. Olyan volt, mint egy hógolyó. Fehér bundájától nem látszódtak a lábai. Egyenesen húgom elé gördült! Úgy nézett fel ránk mintha mosolyogna. Bundájának érintése melegséggel töltötte el az embert.
– Vigyétek el! –  lépett a kapu elé  Vali néni akinek a szemeit vagy inkább a nézését mindig olyan szúrósnak éreztem. Hallottam is róla párszor olyan megjegyzést, hogy napokig nem aludtam kisded koromban, ha Vali néni megnézett.
– Hova vinnénk, nincs hova tenni Vali néni! – zárta el egy mondattal Anyánk a lehetőséget.
–  Anyu, vigyük el! – rimánkodott ott is húgom aztán később Dédöreganyánknál is.
Csakhogy Dédnagyanyánk Anyja egykoron a ház kutyájának köszönhetően vált ágyonfekvővé.
–  Ebben a házban kutya nem lesz többet! Némi sajnálatot azért kihallottunk hangjából, de éreztük hajthatatlanságát.
Otthon a városban a hűtő előtt állva hangzott el újfent a kérdés.
Akkoriban a nyolcvanas években nemigen tartott kutyát lakásban senki. Főleg nem úgy, hogy reggel hattól délután négyig senki nem tartózkodik otthon. Nem véletlen, hogy a ma élő öregek száját gyakran elhagyja a mondat: – A kutyának kint a helye! Nekik házőrző a kutya és nem valami szeretet vagy társpótlék.
Legközelebbi hétvégén mikor hazautazott a család a Nagyszülökhöz izgatottan vártuk a kis gombóc megjelenését, de csak a mérges pulykák háborogtak jöttünkön az emeletes háznál.
– Kérdezd meg hol a kutyuska! –seppegte Anyánknak húgom.
– Á az már ott van Magdiéknál ! – közölte kacagva Vali néni.
Magdi unokaöcséinkel Mama szomszédjában lakott akkoriban.
Ott találtuk a kis gombócot. Az Ügyes nevet kapta. Nem emlékszem már ki adta és miért ezt a jelző értékkel bíró nevet. De találó volt rá. Nagyon okos állat volt. Húgom minden hétvégén mikor ott voltunk sokat foglalkozott vele. A kutyus fehér gombócból német spicc jelleggel bíró felnőtté vált. Teljesíteni tudott minden kérést. Nem parancsot, kérést! Mert húgom megkérni szokta.
– Ügyes, légyszíves vidd el ezt az üzenetet Denisznek! –  tett egy levelet a szájába. És láss csodát a kutya megállt előttem, majd kiejtette a levelet a lábaim elé. Még ilyenekre is képes volt! Nem volt a húgom kutyája, de mégis mintha ő lett volna az igazi gazdája. Pénteken mikor megérkeztünk a városból haza a faluba először Dédnagyanyánkhoz mentünk csak később indultunk a Kendervölgybe Mamaékhoz, de Ügyes ezt is tudta. Elénk jött félútra és egy árokban lapulva várta mikor érünk mellé. Most is látom ahogy meglepetésszerűn elénk ugrik és boldogan üdvözöl. Húgom azt mondta szélben előreküldte üzenetét, hogy várjon, mert érkezünk. Bizonyára vette az üzenetet.
A hazameneteleink viszont már problémásak voltak. Nem tudtunk úgy elindulni, hogy ne kövessen bennünket. Mikor már azt hittük sikerült elszöknünk akkor ő hirtelen egy bokorból elénk ugrott boldog fickándozással. Hiába zártuk be a kaput, kimászott és utánunk szökött. Volt olyan is, hogy tehetetlenségünkben megkötöttük arra az időre  míg hazaérünk. Máig sem értjük, hogyan, de onnan is kiszabadult, 10 percbe sem telt neki. Volt, hogy ötször kísértük vissza , de hatodjára is megcsinálta. Aztán ősszel vemhes lett. Van úgy, hogy egy felnövekvő emberpalántában még nincs kifejlődve az empátia négylábú társaink iránt. Így voltak olyan alkalmak, hogy húgom azon kapta unokaöcsénket, hogy lónak tekinti Ügyest és lovagol a vemhes állaton. Ilyenkor sűrű szöghajánál fogva emelte le őt kedvencéről. 
A téli hónapokban ritkábban jártunk. Ekkor indulhatott romlásnak körülötte minden. Egy alkalommal idősebb unokaöcsénk a patakról vezette csurom vizesen a reszkető állatot. Fürdetni vitte őt le. Vizes szőre rátapadt reszkető kutyatestére. És nézett. Úgy nézett. Kérőn, esdeklőn, azzal a nézéssel. Aztán egyszer Nagyanyánk egy látogatása alkalmával közölt valamit amiről azt hittük vicc.
–  Mama hogy van Ügyes, nincsenek még meg a kiskutyák? – kérdezte csilingelő hangon húgom.
– Hol van már Ügyes! – válaszolta Nagyanyánk egy furcsa kacaj kíséretében.
Megörültünk vidámsága hallattán. Akkor még nem tudtuk, nem ismertük Mamát kellően, sem az iróniát. Én valami olyat gyanítottam, hogy elrejtette Ügyest az ajtóban meglepetés gyanánt. Emlékszem alig vártam, hogy kinyissa az ajtót vagy valami dobozból előkapja őt.
Nem tudom húgom mit gondolt, de vidáman pislogott a szemüvege fölött.
– Hol Mama, hol van?
– Nincs, elment! – jött a válasz.
– Hova ment ? – váltott most már sírósra húgom.
– Mondom, hogy már nincs, kimúlt!
Húgom szemét elfutották a könnyek : – Miért csapsz be Mama? Ugye nem igaz?
– Pedig az! – ült ki Nagyanyánk arcára az a vonás amit felnőtt koromra már jól kiismertem. Egy kemény, keserű, de kegyetlen vonás a szája szélén. Az életről szólt és az életnek ez a vonás.
– Hova temették kérdezte végül a beálló csöndben szipogva húgom.
– Elvitte a kukásautó!
Még napok múlva is azt hittük viccelt Mama.
Testvérem a végsőkig reménykedett. Aztán mikor már csak a valóság maradt akkor a harag vetett lobot benne Ügyes érzéketlen igazi gazdái és a világ iránt.

 – Hova viszi a szemetet a kukásautó? – kérdezgette mikor tavasz felé újból otthon jártunk.
– Miért? – kérdezték vissza.
– Virágot szeretnék vinni Ügyes sírjára! – mondta.
 

Volt egy gyufásdoboza. Nagy becsben tartotta. Megmutatta nekem is. 

– Óvatosan, ne fogdosd nagyon! – kért mikor kinyitotta dobozt.

Finom puha fehér szőr volt benne. Megérintve majdnem olyan melegséget éreztem, mint akkor mikor kigurult elénk a kis hógolyó. Azt hiszem valahol még mindig megvan az a gyufásdoboz. Egy darab emlékeztető gyerekkorból, arról, hogy a szeretet néha karöltve jár a veszteséggel, de azért végül mégis a szeretet kerekedik felül, mert Ügyest még 35 év távlatából is látom ahogy boldogan kiugrik az árokból, hogy üdvözöljön. 
Bizakodom, hogy húgom is ugyanígy érez.