Vonaton

 Álomtöredékem egy  szeletkéje, a folytatás pályázati megmérettetés után várható. Az álmok mindig üzennek valamiről. Van, hogy egy másik síkon folyó életből mutatnak részletet, de van, hogy evilági életünkről üzennek. Néha úgy ébredünk, hogy a probléma amivel még lefeküdtünk aludni az álom szintjén megoldást nyert. Ez az álmom is a megoldást kínálta fel.

És egy kicsit én is, magam miatt, mert én olyan barátkozós típus vagyok. Csomó fiúbarátom volt, de akit kineveztem barátnak az meg is maradt abban a funkcióban. A fiúkért viszont már nem tenném tűzbe a kezem. Szerintem egy férfi képtelen barátkozni az ellentétes nemmel. Elfogadják a hölgyek döntést és a kijelölt távolból várják a határok megingását. Egy önmagában és érzelmeiben biztos ember nem inog meg főleg egy baráttá kikiáltott fél irányába. Néztem álmomban ahogy ott ültek szemben velem, igyekeztem megszeretni az illetőt, ha már így alakult, hogy kedves hozzátartozóm lecserélte a szívemnek még kedvesebb társát erre a fiatalemberre, és most még egy vonatkabinba is helyezett a Jóisten velük. Gondoltam adok neki egy esélyt. Megkérdeztem tőlük hová utaznak. A férfi válaszolt. 

– Mit számít hová megyünk, a lényeg, hogy már velem utazik! – válaszolta hetyke kihívással. Idáig tartott a megszeretésére irányuló igyekezetem. Pedig éberen visszanázve milyen igaza volt! Szeretnem kellett volna őt a kimondott őszinte igazságért.
– Ismered a karma működését? – kérdeztem. Kicsit sziszegősre sikeredett a mondat a visszafogott indulattól.
Értetlenül nézett rám, párja pedig próbált láthatatlanná válni. – Tudod ne légy olyan elbizakodott, mert ahogy hozzájutottál a veled utazó társadhoz ugyanolyan módon vagy hasonlatosan fogod őt vagy majd mást elveszíteni az életedből. A karma nem felejt. Megvár!"